Szeptember #3

NAZ SZEMSZÖGE: 2012.09.03.

A nevem Naz, és Isztambulban nőttem fel, és öt éves koromban San Franciscoba költöztünk, ahol Apu a cég vezérigazgatója lett. San Franciscoban rendes iskolába jártam, de sehogy sem sikerült beilleszkednem, mert mindig is félénk voltam az új emberek körül. Szerencsére ott volt velem Matteo, akinek olyan nyitott személyisége volt, és mindenféle emberekkel kijött és barátkozott. Kisiskolásként ismerte meg Brandont, a gyephoki gyanánt. Az edzések után mindig hárman időztünk, és a két fiú sokat beszéltek a képregényekről. A közös kedvencük mindig is Pókember volt, és mindig szennyezettlen öröm volt azt hallgatni, ahogy beszélgetnek. Mindig széles mosollyal az arcomon ültem mellettük, és minél többet hallottam erről a Pókemberről, annál szélesebb volt a mosolyom. Maga a képregény sosem tetszett, de a történetek bennük annál inkább. A kis törékeny fiú egy nap nagy erővel ébred, és úgy dönt, mások előnyére használja a saját haszna helyett. A képregényekben rajzolt Peter Parker mindig is kicsit Matteora emlékeztett, mert ő is kicsi volt, és ő is mások segítésére használta volna a szuper képességeit, ha lett volna neki. Egy idő után azonban rájöttem, nekem is van szupererőm. Roppant büszke voltam rá, mert egy idegen mondta, hogy van. Az egykori énektanárom, aki izgatottan hívta fel a szüleinket, amikor elcsentük az osztály gitárját, hogy játsszunk egy kicsit. Ő meghallotta ahogy éneklünk, és megszidás helyett arra biztatott, hogy folytassuk. Az sem most volt már. Hogy énekelni kezdtünk, és nem csak játékből. Szerettem az érzést, ahogy a testem minden porcikája életre kelt, és ahogy az elmém szabadon szárnyalt a szavakkal, amiket másképpen nem mondhattam volna ki. Rá lehetett fogni, hogy jaj, csak azért mondom ezt, mert ezt írja a szöveg. Vagy ez volt a feladat. Olyan kifejezés volt, ami miatt nem bánthattak. Amivel biztonságban érezhettem magam, mint egy meleg takaró vagy egy napsütéses délután a tengerparton, amikor csak a hullámok mosását hallja az ember. Csodaszép érzés volt, szinte mámorító. Arról a napról azóta is a tárcámban van egy kép, hogy emlékeztessen rá, ez az én szupererőm. Ez az én lehetőségem, az én színpadom, az én utam. Meg persze, mert tudtam, hogy Matteo mindig elérzékenyül attól a fotótól a kis kilencéves énünkről. Amikor még nem tudtuk, a világ milyen szemét, vagyis, amikor a világ annyire volt szemét, hogy krumpliorrnak hívtak. Valahányszor látta azt a fotót, nem tudta folytatni a beszélgetést, ma is rögtön magamra hagyott, miután megmutattam neki, hogy mennyire fontosak voltunk egymásnak.

Délután találkoztam Jessicával, mert egy ideje nem találkoztunk, és mert mesélni akartam neki a nyárról, és az új lányról. Megkértem Jessicát, hogy segítsen kideríteni róla, amit csak lehet, mert tudtam, hogy Matteo egyik kedvenc táncosa volt, ami rögtön felélesztette bennem a versenyszellemet. Volt valami, amitől nagyon kényelmetlenül érintett, hogy itt van. Minden ösztönöm azt súgta, ne hagyjam közeledni Matteohoz, mert látni lehetett köztük a kémiát, azt ahogy a gondolataik egyre járnak. Ez egyértelmű volt, már abból is, hogy Matteo mennyire nyitott szemekkel és meleg arckifejezéssel nézett rá. Apám is tudott erről a különös megszállottságáról a táncosokkal, és engem hibáztatott érte. Mindig azt mondta, az a jó, ha nem látszik egy kis erőfeszítésed sem. Egyet is értettem vele, elvégre tényleg nem vonzó egy csapzott, és kapkodó nő milyen anya lenne, milyen feleség? Szóval sosem estem kétségbe, nem úgy, hogy Matteo láthassa. Az elég becstelen dolog lett volna, főleg egy olyan érzelmes fiúval, mint ő.

MATTEO SZEMSZÖGE: 2012.09.04.

Chanel egy elég rideg lány volt, meglepően távolságtartó, és ignoráns tudott lenni (Kb., mint a pólóján lévő zsémbes Doktor House) Az arca mindig szomorú, elgyötört és nyomott volt, mintha alig élne. Igaz, egy alapvetően nagyon borús személynek látszott, és amikor beszélni próbáltam vele elég bunkó volt. Ennek ellenére szimpatikus volt, a kíméletlen őszintesége, és hogy nem érdekli, kivel beszél, ő önmaga tudott maradni, ami nekem sose ment túl jól. Csak az nem tetszett, hogy egyszerűen túl sok keserűség ül az arcán, főleg a saját elég pörgős személyiségemhez képest. Minek keseregjek, ha nevethetek magamon vagy a nyomoromon? Úgy gondoltam túljátssza a „fekete özvegy” szerepet, ami kicsit zavaró volt, mert nem volt oka ilyen komornak lenni, főleg nem egy új lehetőség kapujában.

Mindent összevetve egy jelenség volt, és ez számított egyedül. Tehetséges volt, ráadásul a testvérével nagyon jó összhangban voltak. Szerettem volna velük dolgozni. Nem Mellesleg lenyűgözött, hogy már ilyen fiatalon országos eredmények vannak a hátaik mögött. Tapasztalt, keményen dolgozó ember tud már ilyen fiatalon nagy eredményeket felmutatni, ami szintén vonzó volt. Persze ott van az egész tudom, hogy mindenkit kiborítana, ha vele időznék, mert az interjúkból ítélve, amiket láttam vele, és a mai viselkedéséből kiindulva kicsit sem fogadja el, ha kontrollálják, lekezelik, vagy hazudnak neki. Őszintén vágytam egy őszinte, független kapcsolatra, ami nem Nazról szól, és nem apámról. Ami engem is boldoggá tesz. Mert az elmúlt időben iszonyatosan kiégve éreztem magamat. Főleg mert az elmúlt évet a barátaim nélkül kellett eltöltenem Naz hazudozása miatt. Brandon és Chris nem álltak szóba velem, mert olyasvalakit kevertem szarba, akit tényleg szerettem. Sőt talán olyasvalakit, aki életem első szerelme volt, de nem tudhatom, mert Naz miatt sosem kapott esély a kibontakozásra a kapcsolatunk. Naz persze, mint mindig azt a képet mutatta, amin először énekeltünk együtt annak idején kilenc évesen. Mindig elszomorít az a kép, mert tudom, az a lány, aki akkor mellettem ült nem létezik többé. A fejemben már kismillió alkalommal el is temettem őt. Minden nap gondolok rá egy kicsit, mert kishúgomként szerettem őt, de sajnos azóta az a lány a felismerhetetlenségig eltorzult az apja törött tükrében és a vallásban, ami csak ki akarta használni a jóságát. Mert persze egy alig tizenhat éves lánynak egy férfi miatt kell aggódnia, nemde. Sosem tudtam koncentrálni, mikor azt a képet láttam. Mert valóban túl sok szép emlék ragadt hozzá. Ahogy rossz is.

- Fiam legalább próbálj úgy tenni, mintha érdekelne, amit Apád mond! - utasított Anya, amikor már fél órája beszéltek arról, hogy a viselkedésem nem helytálló -

- Bocsi, de az a probléma, hogy beszéltem egy emberi lénnyel, akinek vaginája van és nem hagytad jóvá? Megkérdezte merre van a terem, én válaszoltam. Csekély kivetnivalót sem találok benne.  - kérdeztem-

- Az isten verne meg! - fakadt ki Apám -

- Oh… Már megtette, amikor ide születtem, ebbe a családba. - sóhajtottam-

- Mégis mi ez a beszéd? - csóválta a fejét Anya, és megköszörültem a torkomat, mert megszomjaztam-

- Legalább válaszolj, ha hozzád beszélnek! - magasodott felém Apa-

- Sajnálom… Kiszáradt a torkom, vagy az, hogy elfogyott a vizem is haram? - álltam fel és elsétáltam a csapig inni -

- Ez a fiú reménytelen. – felelte Anya Apának-

- Telefon, majd én! - vettem fel-

- Szia, Chris, tudom, nem felejtem elvinni a terembeosztást neked, aztán megmutathatnád a mixet, amiről beszéltél tegnap. - válaszoltam a hívó kérdésére-

- Köszi, haver, oké megmutatom, Brandon vágta meg nekem, nagyon tud a srác. Mutatta a most befejezett kisvideóját? - mesélte lelkesen Chris-

- Király! Alig várom, hogy halljam a felvételt. Igen, a madarasat? Szakadtam rajta. – bólintottam boldogan-

- Tudom, főleg a magyar vaker. Dunsztom sincs, mi folyik a madarakkal, de vicces. Csak úgy mellesleg, van kedved capoeirázni?- kérdezte-

- Megnézem magamnak, de a jégkorong jelenleg elég… így is a jelenlegi támadóval kell hajtani, mert új a csapatban és a technikát tanítom neki. A kapitány...- gondolkodtam kicsit a válasz előtt-

- A hoki! Amúgy király a csapat idén, nem? - nevetett harsányan-

- Kéne még egy támadó. - helyeseltem-

- Megszállott…- gúnyolt-

- Csak csöppet. - vontam vállat-

- Meg tudom érteni…- hadarta-

- Köszi. - vigyorogtam-

- Beszéltél már az újakkal? –

- Igen, Chanellel egy kicsit. De, nem vagyok a szíve csücske, de mindenesetre, ahogy te is láttad, marha tehetségesek! Várom, hogy együtt dolgozhassak velük. –

- Dettó! És ne aggódj amiatt, hogy nem kedvel, amennyire láttam az interjúkban, és amennyire hallottam hírét, nem sok embert kedvel. –

- Tudom, mindegy is. Nem hajszolom magam rémálmokba miatta. Nem csak én voltam bunkó, hanem ő is, akár beismeri, akár nem. – vontam vállat-

- Persze, nem is kell az. Elég intelligens csajnak tűnik ahhoz, hogy tudja, ha együtt osztanak be, akkor azzal muszáj megbirkóznia. Na, de mennem kellene, még van egy kísérlet, amit be akarok fejezni. - mondta komótosan, mivel gondolkodott-

- A tudós a házban…- évődtem-

- Persze, persze. Csá haver! - köszönt el-

- Csá, aztán csak nehogy túlzottan kidolgozd a fizikumot. - viccelődtem-

A telefon után kihasználtam a hirtelen jött csendet, hogy felmenjek a szobámba, és szerencsére sikerrel is jártam, így a mai vitának vége szakadt ezzel a Chris általi hívással, amiért még jöttem neki eggyel.

Amint kiértem a konyhaajtótól, még hallottam a szüleim beszélgetését, amit akárhogy próbáltam, nem tudtam hova rakni.

- Baj lesz még, ha a fiad idehozza azt a lányt. Kicsit sincs humorom megismételni a korábbi játékokat veled. – kezdte a beszélgetést apa-

- Ugyan, Ali. Szerintem túl sokat gondolsz bele a dologba. Biztosan nem lesz semmi komoly ebből az egészből. Tudod, milyenek ezek a fiatalok. Érdeklik őket az új emberek. Amint beilleszkedik a fiad figyelme is alábbhagy iránta. - nyugtatta halkan anya

- Igen, és vajon miért van ez így? - kérdezte-

- Ne próbáld ezt is a fiadra, vagy rám hárítani, Ali. Tudom, hogy sokat veszekedtünk emiatt, de ez most nem miattam van. Magad miatt aggódsz, mert pontosan tudod, ki ez a lány. Pontosan tudod, hogy bajnok, hogy olyan apa nevelte, akinek nem lehetett hazudni, és akivel nem lehetett ezeket a kis trükköket játszani. És tudod, hogy a lány sem különb. A fiad pedig mindig is szerette a táncosokat... Lásd az előző kis barátnőjét. Félsz, mert ezt a lányt nem fogod tudni eltántorítani, ha akar valamit. Kihívná a kis elképzelésedet a férfiasságodról, és a fiad is sokkal magabiztosabb lenne tőle. Amit nem engedhetsz meg magadnak ugyebár. De mit tudok én. –

- Elhallgass! – csattant ostorként apám hangja – Nem fog a saját feleségem a férfiasságomról kioktatni. Meg ne halljam, hogy így beszélsz a ház uraival, értetted? – hallatszott egy csattanás a mondat végén, tehát feliszkoltam a lépcsőn -

Nem értettem, mi köze Naznak Chanelhez, ahogy azt sem, mi köze volt az első szerelmemnek anyámhoz. Akármi is volt, majdnem rögtön elfogott egy remegés és egy ismeretlen idegesség. Nem is történt semmi, csak megmondtam neki, hogy merre van a terem. Igaz szimpatikus, de ez nem olyasmi, ami miatt szégyenkeznem kéne. Ellenben, láttam Chanel arcán, a szemeiben, hogy nem tudna elviselni több szívfájdalmat. Szóval kicsit sem terveztem őt ennek a mizériának a közelébe hozni. Nem mintha, akart volna bármit is tőlem, szóval legalább emiatt nem kellene aggódnom. Agyaltam rajta, de aztán rájöttem, hogy nem éri meg, mert úgyse tudom a felét se annak, mi folyik ebben a családban, olyan régóta nem figyelek már.

Este még mindig Chanelen gondolkodtam, mert olyan erő sugárzott belőle, és annyi érzelem. Nagyon vonzó volt ez az érzelmesség benne. Még ha jelenleg az érzelmei szomorúak voltak is. A szemei attól függetlenül tele voltak élettel, és ez olyan furcsa érzéssel töltött el, amikor beszélt hozzám. Bármit is gondolt az kisütött az arcából és ez kellemes felüdülés volt, mert otthon határozottan nem lehetett ilyesmit találni.