MATTEO SZEMSZÖGE:
2012.09.03.
A nevem Matteo Altun, félig olasz félig
török vagyok, de az olasz vérem a dominánsabb, van egy húgom Valeria, akit az
olasz nagybátyám halála után úgymond örökbe fogadtunk, és egy másik családdal,
Akbayékkal élünk együtt Apám és Mr Akbay üzleti kapcsolata okán. San Francisco király
hely, imádom és itt ismertem meg a legjobb barátaimat Brandont, és Christ,
akikkel a sport és iskola gyanánt találkoztunk. Brandonnal még gyerekként a
hokipályán, Chrisszel pedig a Metroploitan nyílt napján, amikor jelentkeztünk.
A nyarakat rendszerint a nagyszüleimnél
töltöm ez ezúttal sem volt másképp… Még mindig nem hevertem ki a nyarat… Mint
mindig, ha a szüleimnek baja van velem, most is Törökországba küldtek a
nagyszüleimhez, ami még nem is lenne rossz, mert az országgal nincs bajom, nekem
inkább a vallással van bajom! Azzal viszont nagyon sok… Főképp a nők szerepe
nem tetszett, mivel én erős személyiség vagyok, és egy hasonló lányt képzelek
el magam mellé. Amíg bambán siettem a húgomhoz Valeriához, aki már egy ideje
várt rám. A nagy sietségben lerántottam egy lány válláról a táskát. Nagy
mandula alakú szemei voltak, amiknek nem lehetett meghatározni a színét
(egyszerre lehetett kékeszöldnek vagy szürkének mondani, és a fénytől függően
változott a színkombináció) amik egyből lángra gyulladtak, ahogy neki ütköztem.
Amúgy is úgy látszott, mintha napok óta nem aludt volna, vagy mintha órákat
sírt volna, mivel a szemei vérben úsztak, de az erős fényben a szemei Ezt még tovább fokozta a dús, ébenfekete
szempillája, aminek minden szála felért majdnem a szemöldökéig, és
karamellbarna bőrében szinte világítottak a szemei. Az arca elég macskaszerű
volt, ahogy a szemeit tágra nyitva végig futtatta őket rajtam, mintha azt
keresné, hol a legjobb megütni. Az arca kerek volt, de V alakú álla,
keskenyítette arcának vonalát, erősítve a macskaszerűséget a szemében. Szeplős,
görbe orra, és a szemétől orráig cikkcakkban sorakozó kis anyajegyek gyerekes
kinézetet kölcsönöztek arcának, és erősítette a fiús nemtörődömségét.
Fahéjbarna, kócos-hullámos haja a válláig ért, és elég rendezetlennek tűnt. Az
alkata elég fiús volt, karja tele volt kisebb nagyobb anyajeggyel, nem volt
széles a csípője és a válla is elég széles, a lábai izmosak, a termete
alacsony… egy Doctor House-os „Do I get Bonus Points if I act like I care?”
Pólót viselt, ami illett az egész imagehez. Amint megszólalt, és jobban
ránéztem az arcára, rájöttem, hogy ő az a Chanel Torres Garcia akinek mindig
imádtam a koreográfiáit. Mindig olyan új és friss felfogás sütött ki a
mozdulataiból, amit imádtam látni, főleg egy fiatal lányban, aki nyíltan nem
heteroszexuális. Szóval amennyire tudtam, segíteni akartam neki, meg persze,
mert szerettem volna Nazt megakadályozni abban, hogy keresztbe tegyen neki. A
karrierje így is megszakadt két évre az apja halála előtt. Naz pedig jól tudta,
hogy mindig is tetszett a stílus, mivel viselték magukat a Torres ikrek a
színpadon. Valóban élvezték a munkát és az apjuk támogatásával sikeresek is
voltak. Imádtam ezt az energiát bennük, és a szoros kapcsolatot hármuk közt az
apjukkal Pabloval. Szóval számítottam rá, hogy szinte rögtön utálatos lesz
velük. Mindig is féltékeny volt, és őszintén semmi hősies nem volt abban, hogy
Chanel után mentem. Csak jó benyomást akartam tenni rá, mert tudtam, hogy a
tapasztalatai hasznosak, és sokat tanulhatnék tőle. És ha eközben a családom
kis homofób szexista levesébe is belerondíthattam, csak örültem neki. Annyira
bosszantott, hogy Naz megint olyanokkal szemétkedett, akit nem is ismer. Napról
napra ugyanaz a sláger az érzelmi zsarolással. A kép, amit ilyenkor mutatott
pedig egy rakat eltemetett emléket tárt fel. Amikor először utaztunk Los
Angelesbe, amikor először voltunk ketten otthon. Amikor himlős lettem, és anyám
javaslatára együtt kellett fürödnünk, hogy mindketten egyszerre essünk túl
rajta, de Naz sehogy sem kapta el tőlem a himlőt. Végül valamikor két évvel
azután lett beteg tőle.
Emlékszem, milyen jóban voltunk, amikor
még gyerekek voltunk. Mindig kicsit félénk, és aggódós volt. Egészségtelenül
ideges volt mindenért, sokat aggódott a kinézete miatt, és nagyon irányítani
akart mindent. Nem csoda, mert sosem volt túl sok beleszólása az életébe, és
amikor először iskolába került rögtön csúfolni kezdték a kicsit horgos orra
miatt, és mert egy kicsit ducibb volt kislányként. Mindig megvédtem őt, és
ezért nagyon ragaszkodott hozzám, és a szüleink azt hitték azért védelmezem
annyira, mert szerelmes vagyok belé. Pedig, én egyszerűen segíteni akartam egy
védtelennek, aki nem tudja hogyan kell kiállni magáért. Semmi több vagy
kevesebb. De aztán elkezdtünk tovább nőni, és az apja egyre szigorúbban nevelte
a vallás szerint. Elfogadta, hogy Naz nem fog hijabot viselni, és nincs
lehetősége mindig imádkozni, de a viselkedésében nem adott neki egy kis
lélegzetet sem. Azóta Naz mintha két életet élt volna. Egyet előttem, egyet a
szüleink előtt, és félelmetes volt a szakadék. A valódi Naz, akit én ismertem,
mindent, és mindenkit akart. Manipulált engem, az apját, az apámat, hazudott,
és zsarolt. Az apja mindig is seggfej volt vele, míg az anyja mindig
hercegnőként kezelte, és imádta. Az apja lehetetlen elvárásokat támasztott vele
szemben, ez tény és való és szomorú is. De ez nem mentség arra, hogy másokat
bántson. Én is ugyanabban a házban nőttem fel, és mégsem bántok senkit és
semmit. Értem, ha az ember szomorú vagy magányos előbb-utóbb elkeseredett
módszerekhez nyúl a figyelemért, de mindenkinek van fájdalma, és senki nem
érdemli meg, hogy belerángassák ok nélkül.
NAZ SZEMSZÖGE:
2012.09.03.
A nevem Naz, és Isztambulban nőttem fel,
és öt éves koromban San Franciscoba költöztünk, ahol Apu a cég vezérigazgatója
lett. San Franciscoban rendes iskolába jártam, de sehogy sem sikerült
beilleszkednem, mert mindig is félénk voltam az új emberek körül. Szerencsére
ott volt velem Matteo, akinek olyan nyitott személyisége volt, és mindenféle
emberekkel kijött és barátkozott. Kisiskolásként ismerte meg Brandont, a
gyephoki gyanánt. Az edzések után mindig hárman időztünk, és a két fiú sokat
beszéltek a képregényekről. A közös kedvencük mindig is Pókember volt, és
mindig szennyezettlen öröm volt azt hallgatni, ahogy beszélgetnek. Mindig
széles mosollyal az arcomon ültem mellettük, és minél többet hallottam erről a
Pókemberről, annál szélesebb volt a mosolyom. Maga a képregény sosem tetszett,
de a történetek bennük annál inkább. A kis törékeny fiú egy nap nagy erővel
ébred, és úgy dönt, mások előnyére használja a saját haszna helyett. A
képregényekben rajzolt Peter Parker mindig is kicsit Matteora emlékeztett, mert
ő is kicsi volt, és ő is mások segítésére használta volna a szuper képességeit,
ha lett volna neki. Egy idő után azonban rájöttem, nekem is van szupererőm.
Roppant büszke voltam rá, mert egy idegen mondta, hogy van. Az egykori
énektanárom, aki izgatottan hívta fel a szüleinket, amikor elcsentük az osztály
gitárját, hogy játsszunk egy kicsit. Ő meghallotta ahogy éneklünk, és megszidás
helyett arra biztatott, hogy folytassuk. Az sem most volt már. Hogy énekelni
kezdtünk, és nem csak játékből. Szerettem az érzést, ahogy a testem minden
porcikája életre kelt, és ahogy az elmém szabadon szárnyalt a szavakkal, amiket
másképpen nem mondhattam volna ki. Rá lehetett fogni, hogy jaj, csak azért
mondom ezt, mert ezt írja a szöveg. Vagy ez volt a feladat. Olyan kifejezés
volt, ami miatt nem bánthattak. Amivel biztonságban érezhettem magam, mint egy
meleg takaró vagy egy napsütéses délután a tengerparton, amikor csak a hullámok
mosását hallja az ember. Csodaszép érzés volt, szinte mámorító. Arról a napról
azóta is a tárcámban van egy kép, hogy emlékeztessen rá, ez az én szupererőm.
Ez az én lehetőségem, az én színpadom, az én utam. Meg persze, mert tudtam,
hogy Matteo mindig elérzékenyül attól a fotótól a kis kilencéves énünkről.
Amikor még nem tudtuk, a világ milyen szemét, vagyis, amikor a világ annyire
volt szemét, hogy krumpliorrnak hívtak. Valahányszor látta azt a fotót, nem
tudta folytatni a beszélgetést, ma is rögtön magamra hagyott, miután
megmutattam neki, hogy mennyire fontosak voltunk egymásnak.
Délután találkoztam Jessicával, mert egy
ideje nem találkoztunk, és mert mesélni akartam neki a nyárról, és az új
lányról. Megkértem Jessicát, hogy segítsen kideríteni róla, amit csak lehet,
mert tudtam, hogy Matteo egyik kedvenc táncosa volt, ami rögtön felélesztette
bennem a versenyszellemet. Volt valami, amitől nagyon kényelmetlenül érintett,
hogy itt van. Minden ösztönöm azt súgta, ne hagyjam közeledni Matteohoz, mert
látni lehetett köztük a kémiát, azt ahogy a gondolataik egyre járnak. Ez
egyértelmű volt, már abból is, hogy Matteo mennyire nyitott szemekkel és meleg
arckifejezéssel nézett rá. Apám is tudott erről a különös megszállottságáról a
táncosokkal, és engem hibáztatott érte. Mindig azt mondta, az a jó, ha nem
látszik egy kis erőfeszítésed sem. Egyet is értettem vele, elvégre tényleg nem
vonzó egy csapzott, és kapkodó nő milyen anya lenne, milyen feleség? Szóval
sosem estem kétségbe, nem úgy, hogy Matteo láthassa. Az elég becstelen dolog
lett volna, főleg egy olyan érzelmes fiúval, mint ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése