2012 SZEPTEMBER

2012 SZEPTEMBER

Kedves Doki, vagy… akárki, akit érdekel! 2012.08.28.

Íme az ötödik füzet, amióta találkozunk. Nem is tudom, mit kellene leírnom. Szóval majdnem minden apróságot amire csak emlékszem leírok. Mostanában jobban érzem magam. Főleg, mert összeszedtem magamat, és jelentkeztem a Metropolitan School of Technology, IT and Arts képzésére, egyetemben a testvéremmel. Igen, megfogadtam a tanácsod, remélem ez legalább valakit boldoggá tesz majd.

-          Jó reggelt anya. – motyogtam, amint a szemem alatt csattant két színes boríték -

-          Ne tettesd, hogy nem fogod fel mi a problémám ezzel! – susogta az ujjperceimre taposva –

-          Nem, tényleg, hogy érthetném? Csak milliószor hallottam. -  álltam fel és az asztalhoz mentem –

-          Ne feleselj. Munkát kellene keresned, nem további kiadásokat a család nyakára aggatni. -

-          Jó reggelt! Hugi? – ült le Nicolas mellém-

-          Halihó, nézd csak, kik akarnak minket. – adtam oda neki a nevére szóló borítékot-

-          Meghallgatás! – mosolygott Nico szélesen-

-          Milyen kár, hogy nem fogtok elmenni, mert nincs pénzetek. Én pedig biztos nem fizetek azért, hogy ugráljatok a színpadon.  – rivallt ránk anya –

-          Tudod, létezik diákmunka, és biztos vagyok benne, hogy nem hasztalan többet tanulni. A művészet érdekel, miért ne folytathatnánk?  – toltam be magam mögött a székemet-

-          És mégis mit képzeltek, hogy fogtok fizetni ezért az elit iskoláért? –

-          Ösztöndíjat ajánlottak, amit tudnál, ha kérdeznél az ujjaim taposása helyett. De mit számítanak neked az érzelmeim, amíg úgy nézek ki, mint apám. – támaszkodtam vissza a székre, kicsit görnyedten, mert a gyomrom megereszkedett bennem, ahogy a vér kifutott a végtagjaimhoz -

-          Tudod, mennyi pénz ment el a te… ösztöndíjadra? És így akarsz sikeres lenni? Egy beszélgetést sem tudsz egyenesen végig állni. – morogta, én pedig üresen a lábamat bámultam –

-          Igen, tudom. Tudod, mennyi munkám ment el az ösztöndíjamra? Tudod, hogy mennyire fontos nekem ez a munka? – kérdeztem vissza ugyanolyan hangnemben –

-          Azért, mert fontos, nem jelenti, hogy jogod van ennek kitenni a családot? –

-          Téged kitenni ennek, mivel én is elmegyek a meghallgatásra, és ha csak egyikünket is felvesznek, akkor támogatni fogjuk egymást. – magyarázta Nico és a mondat végén már az ajtónál volt –

A parkban ültünk le Nicoval beszélgetni és énekelni egy kicsit. Ideges voltam, mert tudom, hogy az ilyen viták miatt hagytam abba a táncot annak idején. Nem volt kedvem ismét erre energiát és időt szánni. Túl sok erőmet pazaroltam már az ellenállásra. A táncot semmiképpen nem akartam ismét elkezdeni, arra nem álltam készen. A dalírást nem tudtam elengedni. Egyszerűen szükségem volt az írásra, mert csak így tudtam kifejezni az érzelmeimet, amik amúgy is mindig túlságosan szerte ágaztak ahhoz, hogy teljesen egyedül megbirkózzak velük. Ebben is olyan voltam, mint apa. Nem éppen a szavak, de a gesztusok embere voltam. Szép szavakat bárki tud mondani, de cselekedni, csak szívből tud az ember. Éppen ezért mindig is kicsit cinikus voltam az emberekkel, akik sokat beszélnek, és nagy szavakat használnak. Szeretlek, becsüllek, tisztellek. Persze, de hol a gerinc, ami a sok szóból álló könyvet összetartja?

Már sötét volt, mire bármelyikünk is észbe kapott, és még ezek után is, úgy indultunk el, hogy szinte hallottam a járdában lévő szemcsék súrlódását a cipőtalpamon, mert hirtelen annyi impulzus volt az agyamban az alkotás miatt. Amíg énekeltünk, szinte lebegtem, és mintha ismét folyt volna az ereimben a vér. Éreztem az újonnan érkezett energiát. A belső őrlődésem és az alkotás öröme erőteljesen csaptak össze a fejem fölött, de még ezt is élveztem. Mert végre ismét éreztem valamit a zsibbadt szomorúságon kívül. Anyámmal mindig is olyanok voltunk, mint két veszett kutya a farkuk után. Mindig ugyanabban a vitában ragadva arról, mennyire felelőtlen dolog, amit csinálok. Hogy mennyire gyerekes vagyok. Ami lehet kicsit igaz, mert sok dolgot tettem dacból. Egy fiú ellökött, és azt mondta gyenge vagyok, ami lényegében igaz is lenne, de nekem muszáj mindenkinek bizonyítanom, tehát fejbekólintottam egy nagyobb gallyal. Ezért órákig sarokba állítottak, és a szüleimet is behívták. Minél inkább azt hiszi valaki, képtelen vagyok rá, annál inkább akarom. Akármi is az.

Kedves Naplóm! 2012.09.03.

Íme a szerény kis első bejegyzés a suliváltás kapcsán, mert még mindig nem voltam teljesen éber.

Miután a gimi utolsó két éve (Ebben a suliban három, egy plusz év képzés miatt) elé nézünk, képzésirányt kellett választanunk, és én és az ikertesóm, Nicolas a művészet mellett döntöttünk, mivel Apa nyomdokaiba akartunk lépni!

Igaz, az első napokban nem fogtam fel, miért is kell izgatottnak lenni az új dolgok miatt? Nem igazán értettem… még egy esély, hogy elronts mindent, nemde? Mások új kezdetet látnak benne, szerintem csak egy újabb dolog, aminek vége lehet majd, így vagy úgy. Gondolom ez a cinizmus is aputól jött, bár ő valahol a középúton volt. A pohár se nem félig üres, se nem félig tele. A pohárban van víz, ami elég a szomjúság eloltására. Ez nekem is szimpatikus filozófia volt, de nem mindig tudtam alkalmazni saját magamra, vagy a világra apa halála óta.

A legfőbb aggodalmam az volt, hogy nagyon nem volt kedvem új emberekkel találkozni. Nem álltam készen ilyesmire. egyedül akartam lenni, de tudtam, hogy pont ezt nem szabad tennem, mivel akkor csak kicsúszik a talaj alólam. Nem mintha amúgy nem lenne ez a helyzet, egyfolytában a két szélsőség közt vagyok semmi több vagy fent, vagy lent, sosem közte sosem lassan, sosem biztosan, néha pedig egyszerre repülök és zuhanok… Nevetek és sírok egyszerre.

Kicsit elbambultam, figyelmetlen voltam és amilyen béna vagyok, ráléptem egy srác lábára. Persze, mint mindig, ha eltemetem magamat ebbe a búskomor felhőbe, nem vagyok képes koncentrálni sem figyelni. A tanulók képeit nézegettem. Ahogy elbambultam, ráléptem egy srác lábára, akivel utána beszélgettünk egy kicsit, és kiderült, hogy az osztálytársam volt. A srác arcát majdnem teljesen elfedte matt csokoládébarna haja, savósárga szemei kedvesen mosolyogtak, szinte olyan volt, mint a tiszta napfény a nem kicsit szeplős arcában.

Miután lelécelt, bementem a szekrényekhez, hogy felvegyem a cuccokat, amik kellettek.

A szomszédos szekrénynél a nálam jó pár centivel magasabb barátnőm állt. (Ami nem nehéz, mert kemény 150 centi vagyok) Váll alá érő mahagóni vörös hullámos haját szokásához híven fonatban viselte, ami kihangsúlyozta nagy és széles borostyán szemét. Kerek, szív alakú arca, telt ajkai, alattuk egy nagyobb anyajegy, állán egy sebhely egy kosárlabda incidens után, amikor beleakadt a drótkerítés széle a szájába. Gesztenyebarna bőrén a napégés kis pirossága ejtett apróbb hibát, néhány kis anyajegyen kívül. hosszú lábát hangsúlyozta, míg erős alkatát jól palástolta a laza ruha, amit viselt. Amint meglátott megszólított, és a maga argentin akcentusával pergően beszélt, erős, mégis magas hangján.

Míg beszéltünk nekem jött egy nálam nagyon kicsivel magasabb srác, amit pont láttam, ahogy súrolta a vállamat. Arcán széles mosoly húzódott, amit kiemeltetek vastag ajkai, és a kis ráncok, amik szétfutottak az arcán és a még nagyobb ránc, ami a szája mellett húzódott mélyen. Amint hozzám ért rögtön még több ránc futott végig az arcán és lefelé irányuló széles szemeket meresztett rám. Az arca túlontúl komolynak tűnt, és a kis ráncok nélkül feltűnő volt egy hosszúkás félhold alakú sebhely a szeme és az orra között. Háromszöges orrán megcsillant a meleg és sport okozta izzadtság. Kerek állkapcsa és széles, inkább kerek arccsontja hangsúlyozta a komolyságot (Mivel nagyon látszott a kisfiús arcvonásain, hogy egy nagyon mosolygós srác), ami arca legfeltűnőbb részéből nagy zöldeskék szeméből áramlott. Dús mogyoróbarna haja elég kócos volt, ami illett sportos alkatához és a hokiütőhöz a kezében.

- Haver, nem tudsz odafigyelni?!- rántottam vissza a hokiütőjénél fogva és gyorsan lehajoltam, hogy felvegyem a plüss vízilovat, ami kiesett a táskámból az ütközés miatt-

- De, csak vár a húgom! Bocs, sietek. - lépett odébb egy flegma arckifejezés kíséretében, méregetve a kezemben lévő vízilovat, és a vállát simogatva -

- Gondolom, anyuék millióiból nem telik jó modorra…Seggfej! – morogtam az inggallérján lévő márkajelzést megpöccintve –

- Mondtam már, hogy bocsáss meg, mit akarsz? Térden állva kérjem elnézésedet vagy, mi? - nézett flegmán a szemembe, aztán teljesen megváltozott a kifejezés az arcán, és melegség áramlott a szemeiből, amit nem tudtam hova tenni – Amúgy üdv a suliban, Matteo vagyok. Ha szükségetek van bármilyen segítségre szóljatok. –

- Chanel, nem kell ez! Ne keresd a konfliktust. Köszi, úgy lesz. Majd szólunk, ha kellene valami. – tette a vállamra a kezét Emi -

- Túl vajszívű vagy. -

- Ah, tudom, de mit tehetünk?  - bólintott-

- Ciao hölgyek! - lépett oda Nico, aki a büfétől jött vissza, ahova azonnal elment, amint belépett az ajtón-

- Ne nevezz hölgynek, barátok vagyunk, nem királyi család. - kacagott Emilia-

- Meh…- forgatta a szemét Nico-

- Oké, azt hiszem, mennünk kellene. Lassan kezdik az órát- nézett az órájára szinte rituálisan Emilia-

Egy gyönyörű terem volt, profi felszereléssel, ideálisan elhelyezett nézőtérrel a jó láthatóságért, erős fényű, és mindenféle színre állítható reflektorokkal és a legmodernebb hangtechnikával, de ebben a pillanatban nem éreztem lenyűgözve magamat tőle, ehhez el kellett pár hétnek telnie, ezen a ponton nem is értettem, hogy egyáltalán felvettek ebbe a kiválóságokat nevelő intézetbe. Ma még kihívásnak látszott megfelelni ezeknek az elvárásoknak, de igyekeztem és ez számított. Előbb-utóbb beilleszkedem és jobban fogok boldogulni. A gondolataim mélyéből egy magas lány érkezése és hangos telefonbeszélgetése rángatott ki egy percre. Kávébarna haja volt, ami szögegyenesre volt vasalva, a bőre halvány homokszínű volt és éppen telefonált. Akárkivel is beszélt, nagyon bunkón bánt vele. Olyasmit mondott neki, hogy azonnal jöjjön ide, mert nem fog többet rá várni. Hogy hányszor kell elmondani neki, hogy csináljon valamit meg rendesen.

Alig két perccel utánunk megérkezett a tanárnőnk Ms. Alicia Ferro aki a suli igazgatónője is volt egyben. Nyitott kicsit mélyen ülő kerek szürkéskék szemei, telt ajkai, és vidám, kerek telt arca, latinos alkata, középhosszú mézbarna haja és kellemes, nyugtató hangja volt. Természetesen eljátszottuk a bemutatkozás játékot. Az óra után Nick és Emi elmentek kajáért, én pedig maradtam a teremben, hogy elkezdjek írni, és megtaláljam a következő termet. A kis papíromat fürkésztem, hogy tudjam merre induljak el. Lenyűgöző volt mennyi stúdió és mennyi terem volt. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy felérjek ehhez a sok művészhez körülöttem. Hogy felérjek ezekhez az elvárásokhoz. De, mivel anya ragaszkodott, hogy nem lennék képes helytállni, szóval legalább a dac nagyban hajtott. Teljesíteni akartam, és a maradék kis energiámat erre fordítottam. Ami sokat mond, mert őszintén nem sok energiám volt.

Amíg Emiék odavoltak Matteo rögtön odajött hozzám és megpróbált bocsánatot kérni a reggelért, amit, habár értékeltem, nem tartottam őszintének. A bizalmatlanságot leszámítva, a felesleges melodrámához sem volt kedvem, márpedig ő és a barátnője mindenféle szarkavarásnak tűntek. Megkérdeztem merre van a következő óránk, hogy időben odaérjek. Elindultam arra, amerre Naz mondta. Az egész iskolát imádtam, szerelmes voltam a helybe. Mindenhol színek és emberek voltak. Nagyon jó volt ezt a közeg, mert akik körülvettek mind rokonlelkek voltak. Nem voltam végre olyan egyedül, nem voltam végre olyan elhagyatott.  Épp álmodoztam és az órarendembe merülve indultam el a terem felé, ahogy Naz elmondta, amíg nem hallottam rohanó lépteket a hátam mögött, majd pedig kiabálást, egy amúgy barátságosan búgó, de most a hátamon fel alá futkosó hangon. Matteo volt az, és ragaszkodott hozzá, hogy ne menjek be a terembe. Felfutott bennem a pumpa miatta, mert mégis ki volt ő, hogy megmondja hova mehetek be? Elmagyarázta, hogy az nem a terem, hanem a raktár, ami be fog csukódni, ha bemegyek, mert csak kulccsal lehet kinyitni belülről. Ezt értettem, de azt sehogy sem tudtam összerakni, hogy miért követett, vagy küldött a rossz terembe. Végül Naz is megjelent, és arról kezdett el magyarázni, hogy Matteo hősködni akart, és ezért követett. Nagyon nem értékeltem az egészet. Semmit nem tettem egyikőjük ellen sem, egy kis bunkóságot leszámítva. Mivel a karkötőimmel babráltam Matteo végig a karomat nézte, ami nagyon felzaklatott, mert azért viseltem mindig legalább öt fonott, és gyöngyös karkötőt, hogy ne látszanak a sebeim. A beszélgetést után a terem felé vettem az irányt, közben összefutottam Emiliaval, és egy másik, nálam kicsit magasabb lánnyal, egy barna virágos felsőben, és farmerban. A lánynak kellemes körte alakja volt, kerek, széles csípő vékonyabb vállak, ami kiemelte a táncos mivoltát (egyetemben izmos lábaival), a lapockája alá érő hullámos karamell szőke haja volt, enyhén V alakú arca, kicsi és csillogó kerek élénk zöldalma színű szemei, hamvas, szeplős bőre, és vékony, keskeny ajkai sugárzó kerek mosolyra húzódtak és egyből felém nyújtotta a kezét, bemutatkozóan.

Annyira tetszett a közeg és hangulat, és vártam, hogy elmúljon a kínos érzés. De egyelőre ebből kell kihoznom a legjobbat, ami alvás, evés, önutálat, alvás, evés, önutálat, és így tovább. De ebből ennyit. Kár volt, és bántott is, hogy még nem tudtam örülni neki, és igazán becsülni.

Elbeszélgettük a napot, és az órák elején a bemutatkozás elmaradhatatlan dolog volt, utáltam, de nem volt elmondható okom, hogy kihagyjam. Szinte kétségbeesetten menekültem Matteo és Naz elöl egyikükkel sem akartam találkozni. Nem veszek részt a hatalmi harcukban… Nem akartam a játékszer lenni, amin két kutya marakodik, így minél messzebb akartam kerülni tőlük. Nem érdekelt a kis játékuk, és inkább azokra figyeltem, akik szimpatikusak voltak. Vicente és Alex nagyon kedvesek voltak, és nem drámáztak, ami jóval jobb kezdet volt, mint amit Matteo vagy Naz magáénak mondhat. Volt bennük valami, ami nagyon beindította a menekülőösztönömet. Alex volt a legszimpatikusabb, olyan őszinte arca volt és a nap során az órákon feltűnt mennyire szenvedélyes a munkája iránt. Nagyon vonzó dolog volt az ilyesmi, de ezt el kellett felejtenem, mert nem ilyesmi miatt jöttem az iskolába. Keményen dolgoztam az ösztöndíjamért, és eszem ágában sem volt a tökéletesnél kevesebbet nyújtani. A jelenet Nazzal és a raktárral. Nem értettem mi baja van, mert én tényleg nem csináltam semmit. Aki keresztbe tesz mások boldogulásának, az egyszerűen az emberek legrosszabbja. Túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy ilyen piti kis húzásokkal tönkre tegyék a munkámat.

Utolsó óra után a bejáratnál találkoztunk a többiekkel. nem is tudom más szóval leírni mit éreztem, csak az izgatottsággal. Nem pontosan az volt, mert ahhoz nem volt elég élet bennem az izgalomhoz. De a magam legélhetőbb módján boldog voltam, hogy együtt lehetek ezekkel az emberekkel, akik legalább megpróbálnak megérteni. Az étteremben beszéltünk mindenről. A családjainkról, a terveinkről, az álmainkról. Alex és Vice elmesélték, hogy itt nőttek fel, de a családjaik ápolják az olasz és bolíviai hagyományokat, már amennyire tudják. Mi elmeséltük a kevesebb, mint kellemes megismerkedésemet Emivel még annak idején New Yorkban, amikor is egymásnak estünk egy verseny színfalai mögött, mert mindketten túl nyakasak voltunk megegyezni abban, ki jön következőnek. Alex és Vicente elmesélték, hogy mivel bíznak egymásban egy nyitott, nem túl szoros kapcsolatban vannak. Tapasztalatgyűjtés, szeretet, bizalom. Jól is hangzott, de én túl paranoiás voltam az ilyesmihez, annak ellenére is, hogy mennyire értettem, másnak miért lenne vonzó. Hazaindultunk, és a nap végére visszazuhantam a rosszkedv mélyére. Nico fagyival segített, amiért hálás vagyok neki. Még egy kis darabig a gondolataimba merülve feküdtem az ágyban. Próbáltam feldolgozni a napot. Újra meg újra magam előtt láttam a felszerelést, a színpadot elalvás előtt. Boldoggá tett a látvány. A színpad léceinek az apró mozzanatai az ember lába alatt. Eddig fel sem tűnt, mennyire hiányzott ez az apró érzés. A cipő apró csikorgása a színpadra vezető gumival fedett lépcsőkön. A fények melege, és színei. A zsongás, amit csoportként tapasztaltunk. Az alkotás megosztott öröme, és sokféleség. Tudtam, hogy apa ezt szánta nekünk, és habár majd meghasadt a szívem apa hiánya miatt. De az a tudat, hogy azon az úton járok, amit ő is járt, magabiztosabban érintettem magamat.